…és más történetek

Ma délután hirtelen ötlettől vezérelve három kedves barátommal egy kis kenutúrát tettünk. Minden szempontból maradandó élmény volt: nagyon szeretek másokkal egy hajóban evezni - mindkét értelemben -, és a természet is látványos bemutatóval jutalmazott meg minket.

Az elején az volt vicces, hogy ugyan hol tudjuk vízre tenni a kenut. A csónakház néhány száz méterre van a víztől, Lacival lelkesen felkaptuk a kenut és vittük, aztán a töltésen megállva tanácstalanul pislogtunk, hogy most akkor mi legyen. Ugyanis a Tisza partja Szegeden vagy beton, vagy meredek, iszamos part, bokrokkal sűrűn benőve, az ár hordta emberi mocsokban fulladozva. Végül letettünk arról, hogy a töltés aljában tegyük vízre a hajót, úgyhogy fölkaptuk, és elballagtunk az árvízi emlékmű alá, ahol a betonozott part megszakítja a bokrok sorát. Itt - az árvízvédelmi betonfal tövében élő hajléktalanok és néhány horgász tekintetétől kísérve - végül vízre szálltunk, és elindultunk fölfelé. És nem, nem vittünk magunkkal egyetlen horgászzsinórt sem!

Én először eveztem a Tiszán, és azt kell mondanom, hogy sokkal barátságosabbnak tűnik, mint a szeretett Dunám. Belátható, nyugodt volt a víz, csak az új híd lábánál vesződtünk kellemetlen örvényekkel (de ott aztán jó hosszú darabon). Az időjárás is nagyon baráti volt, egyetlen felhő árválkodott az égen, és az leparkolt a Nap előtt, úgyhogy az utolsó “tüzes órákban” védve voltunk a leégéstől.

Föleveztünk a Maros torkolatáig, egy kicsit fel is mentünk a folyón, majd leraktuk az evezőt, és visszasodortattuk magunkat. Meglepően erős volt a Tisza sodra, ahogy egymás közt beszélgettünk, nem is érzékeltük, mennyire; aztán felpillantva vettük csak észre, hogy megint hátrébb csúszott a part. Talán nem csoda, hogy erről a lassú hajózgatásról nekem rögtön A Viking visszatér jutott eszembe… Így, lefelé csorogva már lágy volt a napfény, és egyre több csónak tűnt fel a folyón. A kérész rajzását figyelték mások is kikapcsolt motorral, evezőcsapás nélkül. Sajnos, képet nem készítettem, leírni pedig bajos, mekkora volt a rovarok felhője. A város felől jöttek, egyre csak jöttek, amikor a legtöbben voltak, vezérevezősünk, Erika majdnem le is nyelt egyet Aztán mire visszaértünk a rakparthoz, a csendesebb vizeken már meggyűltek a halott tiszavirágok.

Szép délután volt.

Galád dolog ez a vizsgaidőszak. Akárcsak tavaly, most se vagyok készen a Preyerre szánt írásommal, sőt, szeretnék indulni az Új Galaxis sportos pályázatán is. A Preyeres novellát már egy éve félig megírtam, de az új évet azzal kezdtem, hogy a felét kihúztam, és teljesen átdolgoztam az egész koncepciót. A sportos novella (munkacímként csak így emlegetem őket) szintén kb. a felénél áll. Logikus, hogy kínomban belekezdtem egy harmadikba :). És az egész azért szép, mert 16-ikán lesz egy olyan szigorlatom, amihez képest egy szőnyegbombázás csak babazsúr. Addig nem sok időm lesz, utána pedig… összecsapni se szeretném. Meglátjuk.

Közben azért járogatok könyvesboltokba is, és vérzik a szívem, mert minden alkalommal ötszámjegyű összeget is simán el tudnék költeni. A helyzet csak rosszabbodik, hiszen - ha minden igaz - érkezik a Csodaidők 2. része is, ezúttal vevőbarátabb borítóval. A 10. Metagalaktika már csak a hab a tortán.

És még egy szót a Metáról: sokan és sokat korholják a Galaktikát (gyakran jogosan, engem pl. az bosszant, hogy a 2008-as számok eszméletlenül rosszul vannak összeragasztva, a papír recseg, ropog, pattog, begyűrődik… a nyomdász, vagy aki ezért felelős, megérdemelne egy körmöst minden így tönkretett számért), viszont azt nem lehet elvitatni, hogy a szellemiségében sikerrel követi a nagy elődöt: nem csak az angolszász, hanem az orosz, ukrán, spanyol, dél-amerikai sci-fi bemutatására is vállalkozik. (Más kérdés, hogy a régi Galaktikákban erre tematikus különszámok voltak 15-20 novellával +  esszével, és ezeket elolvasva tényleg el lehetett mondani, hogy na, én most képben vagyok a _____ fantasztikummal.) Szóval én örülök annak, hogy belevágtak Kína bemutatásába. Úgyis egyre több kínai szerzőt jelentetnek meg nálunk, legalább a fantasztikum sem marad ki.