…és más történetek

A 12. Új Galaxis koncepciója rögtön fölkeltette a figyelmemet: Zsoldos Péter-díjas szerzők és az általuk utódnak jelölt írók novellái vannak a kötetben, kiegészülve négy esszével, amelyekből kettő Zsoldos munkásságával foglalkozik. Alig vártam a megjelenést, bíztam benne, hogy sikerül valami tartalmasat kiadnia az Avana Egyesületnek.

Szerencsére nem csalatkoztam. Nyolc Zsoldos-díjas szerző gondolta úgy, hogy illik küldenie valamit a jubileumi antológiába, és két kivétellel úgy éreztem, hogy igyekeztek nem valami összecsapott piszkozatot (”ide-ez-is-jó-lesz” alapon), hanem teljes értékű, jó írásokat alkotni. Hogy ez mennyire sikerült? Lássuk:

Szélesi Sándor: A Mars nincs is messze. Nem annyira sci-fi, mint inkább politikai szatíra a sci-fi díszletei között. Ráadásul aktuális témákat figuráz ki (BKV - és MÁV-sztrájk, kormányzati negyed…), emiatt valószínűleg egy-két év múlva már nehezen fogják megérteni a bújtatott utalásokat.

Szőts László: Elveszett lélek. Érződik, hogy a szerző a horror felől érkezett a sci-fi világába. Az eleje jól megírt, a végén viszont valahogy nem tudott meggyőzni. Pedig nem rossz novella!

Csikász Lajos: Retúr. Na, ez a novella sem sci-fi. A kiváló, szellemes bevezetés után jobb csattanót érdemelt volna, én legalábbis többet vártam.

Fazekas Bea: A jövő zenéje. Ez már sci-fi, de hogy miért ez az írás címe, arra nem jöttem rá. Sajnos, nem tetszett.

Fonyódi Tibor: Naptól vagyok, Holdtól vagyok. Történelmi regény részlete, ami alapján nem fogom megvenni a kész művet. A hun fiú fantáziál, kimegy a terepre, két lábon járó füveskönyv lesz belőle. Szóval: hangulattalan, korhoz nem illő szavak nehezítik a három oldalas részletet. Más kérdés, hogy ha ezek kikerülnek belőle, akkor bizonyára nagyon jó könyv lesz.

Harangozó Balázs: A harcos két útja. Nem értettem a novellát. Ha ugyan novella, és nem valaminek a részlete. A háttér teljes elhanyagolása erre utal.

Bán János: Az üldözött szerelmesek bolygója. A kötet legjobbja. Zseniális alapötletre konstruált űropera, olyan mondanivalóval, ami komolyan fejbe csapja a gyanútlan olvasót. Van egy olyan érzésem, hogy a nyáron több Bán-művet is be fogok cserkészni…

Cs. Szabó Sándor: Családegyesítés. Az alapötlet nem új, amolyan se hideg-se meleg novella.

Kasztovszky Béla: Van-e élet a Földön? Őszintén szólva, többet vártam. A végső csavar jó, csak hiteltelen. Komolyan, egy felderítő tizennyolc évig utazik az űrben, aztán két órát tölt a bolygó megfigyelésével? A jelentését pedig teljes értékűnek ismerik el a felettesei? Főleg Lem műveinek ismeretében tűnik az egész nonszensznek. Kár.

Ripp Gábor: Meghibásodott alkatrész. Ez a novella sem igazán sci-fi. Az ötlet nem rossz - sőt! -, de a nagypapa-unoka idill leírásában végig a határon táncol a hitelesség és a sziruposság között. Lehet, hogy itt a kevesebb többet ért volna.

Markovics Botond: A jövőbe vetett hit. Csak nekem jutott eszembe Madách? Jó írás, és van egy olyan érzésem, hogy még többet ki lehetne hozni belőle.

Hajdú Éva: Valahol, valamikor. Virtuóz felépítésű novella, akárcsak az, amelyik a Galaktikában jelent meg. Nem igazán az én világom ez a fajta sci-fi, de ettől függetlenül megsüvegelendő teljesítmény.

Nemere István: A népszaporulat bajnoka. Nem számítottam túl sok jóra, de így legalább nem ért csalódás. A novella még vázlatnak is… eh, hagyjuk.

Mészáros Mihály: Árnyékfarkasok. Nem igazán sci-fi, inkább természetfölötti horror, de mindegy. A lényeg, hogy szerintem erős, jó írás!

Antal József: KindergarNet. Remek novella, a kötet másik legjobbja. A végén csattan igazán nagyot Bogdán és Lonya szembeállítása!

Vankó András: Új hullám. Szellemes ötletre épül, csak kár, hogy a tördelés megnehezítette az olvasását.

Egy szó, mint száz, nekem alapvetően azért tetszett az antológia. Megérte a pénzét…

Néhány napja megvettem A képzelet mesterei sorozat legújabb kötetét, Geoff Ryman Levegő című írását. Az ötszáz oldal alig egyötödénél járok (és örülni fogok, ha júliusig befejezem), mindenesetre az már egész biztosan látszik, hogy Ryman valamit nagyon tud. Egészen furcsa hangulat kerített hatalmába olvasás közben.

A könyv rövid, de érdekes előszavában felpiszkálta az érdeklődésemet az “evilági”, mundane sci-fi iránt, és a következő blogot találtam: http://mundane-sf.blogspot.com/ No, ezzel biztos, hogy nem végzek nyárig! Pedig nagyon érdekesnek tűnik.

Ma olyan zenét hallottam, mint még soha.

A Salvus egy fiatal, Szegedről indult zenekar, akik hét év után jutottak el első nagylemezükig. Mivel korábbi demóikkal, kislemezeikkel sikeresen meggyőztek tehetségükről, alig vártam az első teljes hosszúságú anyagukat, ami végül február 4-én került ki a boltok polcaira… azaz mégsem, ugyanis a megjelenés után egy héttel sehol sem találtam. Az “ahol biztosan megkapod” boltok mindegyikében körülnéztem ugyan, de a Salvus lemezét nem találtam. Sebaj, gondoltam, hátha csupán elkerülte a figyelmemet. Megkérdeztem az eladót, hogy a Salvus lemezéből van-e. Válasz:

- Szervusz??? Ez a zenekar neve?

Ekkor elköszöntem. Mert hülye azért nem vagyok… Sebaj, a zenekar tagjaitól lehet rendelni, Szegeden személyesen is át tudom venni, így megspórolom a postaköltséget. Aztán lehervadt a széles jókedvem. Mikor a zenekar szegedi tagja n-edszerre sem vette föl a telefont, egész egyszerűen elment a kedvem az egésztől. Szerencsére ma végre megkaptam az Alexandrában, úgyhogy meg is hallgathattam, de azért itt valami annyira ellentmondásos! A zeneipar sír-rí a letöltések miatt, ehhez képest pedig aki eredetiben akarna valamit beszerezni, az nem kapja meg. Tudom, hogy underground meg minden, de azért ez az album profibb terjesztést érdemelne.

Mert - a pufogás után rátérve a zenére - tömören szólva: remekmű. Már maga a lemez is csodaszép, de ami a hangfalakból jön ki, az kapásból meghatványozza a műalkotás értékét! Lendületes, modern zene, dallamos ének, intelligens szövegek jellemzik a Salvus világát. A dalok a gondolkodó, a sorok mögé kukucskáló embereknek szólnak, egyenletesen magas színvonalon, amelyet csak itt-ott “tör meg” egy-egy zseniális, valósággal költői sor - mint a kedvencem, amelyből a bejegyzés címe született - valamint néhány buta közhely (pl. “A zuhanás nem egy kellemes élmény”, brrrrrrrr…). Hangsúlyoznám, ezen gyöngébb sorokat fél kezemen meg tudnám számolni, így az élményt nem is igazán befolyásolják. Ráadásul Pötörke Zoltán nagyon tisztán, érthetően énekel. A zenéhez igazából nem sokat értek, de nekem tetszett. Pardon, nagyon tetszett.

Tíz változatos, tartalmas darab szerepel a lemezen, amely szerintem jóval többet ér az érte elkért 1500 forintnál. Ráadásul a hangulata igen jól illeszkedik jelenleg “kényszerszünetelő” regény-próbálkozásoméhoz, úgyhogy gyorsan ki is nevezem a Minden kezdet-et regényíró-zenémnek!

A zenekarnak ez úton kívánom, hogy innentől fogva ISS-ként ragyogjanak a magyar metál egén, kedves olvasóim pedig próbálkozzanak meg a honlapjukon meghallgatható dalokkal! Aki szereti a metált, nem fog csalódni.

Valahogy kissé összeszedetlen vagyok a blogírás tekintetében… úgy fest, a jó gondolatok mindig akkor támadnak, amikor messze vagyok a géptől. Sebaj, most az újabb Galaktika felkapcsolta a fejemben a villanykörtét.

Ugye, nemrégiben elolvastam a Gépnarancsot; mint minden disztópia elolvasása után, most is megfogadtam, hogy jó ideig ez volt az utolsó. Mikor aztán visszavittem a könyvtárba, megakadt a szemem egy kis könyvön. Allan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága. Hopp, kikölcsönöztem.

Aztán rádöbbentem, hogy a Bóg alighanem azt akarja, hogy javíthatatlan, kiüresedett fiatalokról olvassak, ugyanis ez a novella egy javítóintézetbe dugott tolvaj srác monológja, amiben elmeséli, hogyan szállt szembe (a maga módján) a szabályokkal, a társadalommal; sajátos fogalmai vannak, sajátos az erkölcse és az életfelfogása. Mélyelemzésbe nem bocsátkozom (rájöttem, hogy az nem az én műfajom), mindenesetre érdekes volt.

A “rosszgyerek-trilógia” harmadik darabja pedig a Galaktikában megjelent novella, a Kiberpunk. Alig akartam elhinni, hogy 1983-ban jelent meg… Lehet, hogy technológiailag eljárt fölötte az idő, a mondanivalója azonban nem is lehetne aktuálisabb! A gyerekek poénból okoznak kárt másoknak, úgy, hogy tulajdonképpen még csak nem is lehet őket agresszívnak nevezni, mint ahogy az, amit csinálnak, sem erőszak. Vagy mégis? Mindenesetre számomra ez a vízió lett a februári szám legjobbja.

Most már tényleg szüneteltetem a komisz kölykökről szóló műveket. Most A tökéletes trükk van étlapon, utána pedig - ha lesz rá pénzem - veszek egy nagy Levegőt. Már a boltban bejelzett rá a jókönyv-detektorom, Zamorano ajánlója pedig még inkább kedvet csinált hozzá. Alig várom!

Az Alázatos Narrátor kalandjáról már született egy remek cikk nálam sokkal avatottabb szerző tollából, ezért az alábbiakban leginkább a saját véleményemre szorítkoznék, és az érzésekre, amelyeket kiváltott belőlem. Anthony Burgess remekműve, a Gépnarancs ugyanis olyan könyv, amely nem adja meg az embernek a passzivitás lehetőségét; az első oldalaktól kezdve markáns véleményem volt a történetről és szereplőiről.

            Hogy azután ez miképp változott olvasás közben, az már más kérdés.

            A kis könyv tulajdonképpen az erőszakról szól – „hősei” egy olyan szubkultúra képviselői, amely a céltalan rombolást és erőszakot tekinti egyedüli céljának. Ez a céltalanság, kilátástalanság végigvonul a regényen és a szereplők sorsán: vegyük csak a mottóul választott kérdést – a könyv nyitómondatát –, vagy az alkotó tevékenység, az emberi célok teljes hiányát. Emiatt nem is könnyű olvasmány. A negatív utópiákat általában az első néhány oldal után abba akarom hagyni, de aztán valami mindig visszarángat a könyvhöz. Ez a valami itt a nyelvezet. Nem értettem (mivel az én életemből már kimaradt az orosztanulás), és mégis. Mindenestre horrorsó. Képzelem, mekkora teljesítmény volt lefordítani…

            Ennyi bevezető után rátérnék az igazán érdekesre: a mondanivalóra.

            Több értelmezést is olvastam már a regényről. Érdekes módon sokan Alexra fókuszálnak; hogy tulajdonképpen az ő „lázadása” volna az egyetlen mód, amivel az ember meg tudja őrizni méltóságát a háttérben felfestett totális hatalom ellenében. Na most, számomra ez két ponton sántít. Először is, a könyv világában nincs totális hatalom (bár tagadhatatlanul abba az irányba tartanak a dolgok), másrészt pedig Alex olyan alacsony szinten létezik, hogy lázadásról szó sem lehet. Még idézőjelben sem. Ő a megtestesült Ego: számára csak önmaga létezik, és mivel nem ismeri más emberek gondolkodását, naivnak hiszi őket – és pont ez teszi őt magát naivvá és sebezhetővé. (Azt hiszi, végighallgat néhány szentbeszédet, és kiengedik a börtönből – aztán kiderül, hogy amit ő erkölcsi tanmesék sorozatának hisz, az egy hatásos kondicionálás, amivel még őt is meg lehet szelídíteni.) Nem vezérli ideológia, meg egyáltalán semmi. Szó szerint a pillanatban él.

            Ebből kiindulva néhány kritikus már-már megsajnálja Alexet – összhangban a regény lelkipásztorával –, és elkezd jajongani a szabad akaratról meg a cúnya bácikról, akik aztat elveszik tőlünk. Az Amnesty International szokott ilyen hangokat megütni, hogy ugye ott van az a szegény, szerencsétlen pedofil sorozatgyilkos, nehogy már kivégezzék, mert neki is joga van élni. Basszus, az áldozatnak nem volt? – kérdezem ilyenkor, de választ még senkitől nem kaptam.

            És a széplelkek a regényben is elérik a céljukat – az író zseniális húzása, hogy a fő-széplélek, F. Alexander, aki közreműködik Alex felszabadulásában, voltaképpen Kicsi Alex egyik korábbi áldozata! Amikor elkezd gyanakodni védencére, akkor egy pillanatra fellibben a fátyol, és kiderül: ha rájönne, hogy Alex döntötte romba az életét, rögtön feladná a csodaszép elveit, odalenne a sajnálat! De nem jön rá, és ezzel segédkezik elvbarátainak, egy bizonyos Pártnak a hatalom átvételében. Hogy a Párt milyen párt, és vajon őszintén egyetértettek-e F. Alexanderrel, azt döntse el mindenki magának… Mindenesetre Kicsi Alex kondicionálását feloldják, visszakerül a társadalomba, és folytatja tovább más emberek fájdalmával kikövezett útját a megvilágosodás felé. Mert a könyv végén felcsillan a remény, hogy egyszer Alex is képes lesz emberi lénnyé változni, de úgy érzem, ez kevés. A felvetett problémák léteznek és egyre jelentősebbek, mi pedig, akik olyan országban élünk, ahol a jog csak a gazembereket védi, elgondolkodhatunk azon: hány évesek leszünk, amikor egyszer majd egy sötét utcán szembejön velünk Kicsi Alex?

Utóirat: az esszé, amelyre a bejegyzés elején hivatkoztam, megtalálható itt!

Íme első ismertető-próbálkozásom:

Wolfgang Jeschke: MIDAS

Midász király mindent arannyá változtatott, amihez hozzáért – kapzsisága miatt szenvedés lett az osztályrésze. A regény valóságában szereplő MIDAS-projekt is, bár jó szándék hozza létre, szinte azonnal kapzsiság és szenvedés melegágyává válik.

            Peter Kirk NASA-űrhajós és barátja, Andrew Baldenham Srí Lankán töltik vakációjukat. Petert a szétzilálódott házasság előli menekvés űzi a tamil-szingaléz háborút nyögő szigetre, ám itt sem lel nyugalmat. Andrew ugyanis baleset áldozatává válik, és ahogy Peter belebonyolódik a barátja majdnem-halálát övező ellentmondásokba, egyik pillanatról a másikra maga is üldözötté válik. Majdnem-halált írtam, mert Andrew, noha a ceyloni kórházban elhunyt, rendszeresen üzeneteket hagy Peternek, aki ezek nyomán elindul, és az amerikai titkosszolgálat kényszerű szövetségeseként megpróbálja felgöngyölíteni a világméretű összeesküvést.

            A regény több ínyencséget is tartogat a klasszikus sci-fi szerelmesei számára: űrkalandot, információ- és biotechnológiai ötleteket (különösen érdekes, ahogy 1989-ben Jeschke elképzelte az elektronikus levelezést, bár a kedvencem a mamutmeghajtású léghajó), a harmadik világ dermesztően valószerű ábrázolását – és mindezek mellé kérdéseket és filozófiát. A regény csúcspontja, Peter és Andrew magnóra vett beszélgetése súlyos, és tudásunk gyarapodásával egyre aktuálisabb gondokat, kérdéseket vet fel. Rávilágít, hogy a tudomány nem csak tudásból áll: az erkölcsi érzék és a felelősségtudat az, ami különbséget tesz a nagy tudású ember és a tudós között. Ahol ezek az értékek hiányoznak, ott történnek az embertelenségek.

            Lehet, hogy tévedek, de László Zoltán regénye, A Keringés olvasása közben többször éreztem úgy, hogy a szerzőt nem csak A teremtés utolsó napja, hanem a MIDAS is inspirálta. (Konkrétan a léghajóra és az arab világ bemutatására gondolok.) Mindenesetre az bizonyos: Wolfgang Jeschke még azt is megérdemelné, hogy valahol – akár egy távoli időszeletben – várost nevezzenek el róla.