…és más történetek

A tavaszi megújulás jegyében nekiláttam a blog kipofozásának. Egyelőre csak annyi történt, hogy kikapcsoltam a moderálást - de hát valahol el kell kezdeni!

 Az ünnepek és az azt követő szünet alatt kissé kiestem a sci-fiből. Na jó, nem teljesen, hiszen végre hozzájutottam a márciusi Galaktikához, de egyrészt tanultam, másrészt pedig egy újabb Bernard Cornwell-könyvet olvastam: Az utolsó királyságot. A Vándorral bizony voltak fenntartásaim, ám ez a könyv - ami az angolszász királyságok és a dánok IX. századi háborúiról szóló sorozat nyitódarabja - magasan átugrotta a lécet. Hitelesség, ötletes és összetett cselekmény, tömör, mégis megkapó leírások. Nagyjából ezeket keresem egy történelmi regényben, és Uhtred regényében mindezt megtaláltam. Alig várom a folytatást!

A Galaktika is igen jól sikerült ebben a hónapban. Ruth Nestvold Mars-útikalauza és Swanwick Ónmocsara tetszett a leginkább, bár utóbbinál sajnáltam, hogy a nyelvezetet ennyire trágárra vette. Nem kellett volna… Nagyon jó volt Nancy Kress írása és a Kék görbület is. És nagyon-nagyon jó, hogy végre van Galaktikás novellapályázat! Hozzáteszem, alaposan föladták a leckét. A klímaváltozásról 6000 leütés (azaz nagyjából két oldal) terjedelemben írni… stílszerűen mondva, izzasztó feladat, de szerencsére már van ötletem, félig meg is írtam. Hátha…

Megyek is, befejezem a másik felét!

Ennél rosszabbul régen kezdődött napom. Már gyakorlatról is lógó orral értem haza, aztán a gép elé ülve megláttam a szomorú hírt…

Azután Sayed blogján elolvastam a nekrológot, és a Novellát, amire már évek óta vadásztam sikertelenül, és sokadszorra is eltöprengtem: mi volt a Mester titka? Hogy volt képes a tudományos  precizitás és a költészet ilyen harmonikus szintézisére? A novella utolsó képe olyan egyszerű, és mégis olyan szép… akárcsak az egész életmű. Személyes kedvencem a Mestertől A város és a csillagok. Ha hazaértem, szakítok rá egy kis időt, és elolvasom.

Persze, időre szükségem lesz, hiszen egy, a nanorészecskék gyógyászati alkalmazásáról szóló szöveget fordítok, és nagy szükségem volna egy jó angol-magyar kémiai szótárra, vagy adatbázisra, vagy akármire! Hiába értem, mit akar mondani a szöveg, ha nem a bevett szakkifejezésekkel adom vissza, akkor mehet az egész a kukába… Ráadásul - mint minden fordítás - ez is extra sürgős. De legalább holnap reggel tesztelhetem az egyetemi könyvtárat vagy a könyvesboltot!

És ha már a nanorészecskéknél tartunk: újabb nanorészecskét hoztam létre saját magamból a Neten. Amint megláttam az Intergalaktika bannerét a Solarián, rögtön tudtam, hogy nekem ez jó lesz. Úgyhogy most már ott is ijesztgetem a gyanútlan scifi-rajongókat… Persze még senkit sem ismerek, de az idei nyár talán ebben is változást hoz. Talán sikerül összefordítanom egy HungaroCon-ra valót…

És azért - hogy ne múljon el jó dolog nélkül a nap - még megemlítem, hogy a Kárász utcai antikvárban nagy halat fogtam! Poul Anderson Majd ha az Orion fölszáll c. opusát most láttam először, és nem is menekülhetett! Remélem, beépített jókönyv-detektorom most sem hagy cserben; ha minden jól megy, ismertetőt is írok majd róla.

Addig is még lubickolok egy kicsit a nanorészecskékben.

Valahogy kissé összeszedetlen vagyok a blogírás tekintetében… úgy fest, a jó gondolatok mindig akkor támadnak, amikor messze vagyok a géptől. Sebaj, most az újabb Galaktika felkapcsolta a fejemben a villanykörtét.

Ugye, nemrégiben elolvastam a Gépnarancsot; mint minden disztópia elolvasása után, most is megfogadtam, hogy jó ideig ez volt az utolsó. Mikor aztán visszavittem a könyvtárba, megakadt a szemem egy kis könyvön. Allan Sillitoe: A hosszútávfutó magányossága. Hopp, kikölcsönöztem.

Aztán rádöbbentem, hogy a Bóg alighanem azt akarja, hogy javíthatatlan, kiüresedett fiatalokról olvassak, ugyanis ez a novella egy javítóintézetbe dugott tolvaj srác monológja, amiben elmeséli, hogyan szállt szembe (a maga módján) a szabályokkal, a társadalommal; sajátos fogalmai vannak, sajátos az erkölcse és az életfelfogása. Mélyelemzésbe nem bocsátkozom (rájöttem, hogy az nem az én műfajom), mindenesetre érdekes volt.

A “rosszgyerek-trilógia” harmadik darabja pedig a Galaktikában megjelent novella, a Kiberpunk. Alig akartam elhinni, hogy 1983-ban jelent meg… Lehet, hogy technológiailag eljárt fölötte az idő, a mondanivalója azonban nem is lehetne aktuálisabb! A gyerekek poénból okoznak kárt másoknak, úgy, hogy tulajdonképpen még csak nem is lehet őket agresszívnak nevezni, mint ahogy az, amit csinálnak, sem erőszak. Vagy mégis? Mindenesetre számomra ez a vízió lett a februári szám legjobbja.

Most már tényleg szüneteltetem a komisz kölykökről szóló műveket. Most A tökéletes trükk van étlapon, utána pedig - ha lesz rá pénzem - veszek egy nagy Levegőt. Már a boltban bejelzett rá a jókönyv-detektorom, Zamorano ajánlója pedig még inkább kedvet csinált hozzá. Alig várom!