Az Alázatos Narrátor kalandjáról már született egy remek cikk nálam sokkal avatottabb szerző tollából, ezért az alábbiakban leginkább a saját véleményemre szorítkoznék, és az érzésekre, amelyeket kiváltott belőlem. Anthony Burgess remekműve, a Gépnarancs ugyanis olyan könyv, amely nem adja meg az embernek a passzivitás lehetőségét; az első oldalaktól kezdve markáns véleményem volt a történetről és szereplőiről.
Hogy azután ez miképp változott olvasás közben, az már más kérdés.
A kis könyv tulajdonképpen az erőszakról szól – „hősei” egy olyan szubkultúra képviselői, amely a céltalan rombolást és erőszakot tekinti egyedüli céljának. Ez a céltalanság, kilátástalanság végigvonul a regényen és a szereplők sorsán: vegyük csak a mottóul választott kérdést – a könyv nyitómondatát –, vagy az alkotó tevékenység, az emberi célok teljes hiányát. Emiatt nem is könnyű olvasmány. A negatív utópiákat általában az első néhány oldal után abba akarom hagyni, de aztán valami mindig visszarángat a könyvhöz. Ez a valami itt a nyelvezet. Nem értettem (mivel az én életemből már kimaradt az orosztanulás), és mégis. Mindenestre horrorsó. Képzelem, mekkora teljesítmény volt lefordítani…
Ennyi bevezető után rátérnék az igazán érdekesre: a mondanivalóra.
Több értelmezést is olvastam már a regényről. Érdekes módon sokan Alexra fókuszálnak; hogy tulajdonképpen az ő „lázadása” volna az egyetlen mód, amivel az ember meg tudja őrizni méltóságát a háttérben felfestett totális hatalom ellenében. Na most, számomra ez két ponton sántít. Először is, a könyv világában nincs totális hatalom (bár tagadhatatlanul abba az irányba tartanak a dolgok), másrészt pedig Alex olyan alacsony szinten létezik, hogy lázadásról szó sem lehet. Még idézőjelben sem. Ő a megtestesült Ego: számára csak önmaga létezik, és mivel nem ismeri más emberek gondolkodását, naivnak hiszi őket – és pont ez teszi őt magát naivvá és sebezhetővé. (Azt hiszi, végighallgat néhány szentbeszédet, és kiengedik a börtönből – aztán kiderül, hogy amit ő erkölcsi tanmesék sorozatának hisz, az egy hatásos kondicionálás, amivel még őt is meg lehet szelídíteni.) Nem vezérli ideológia, meg egyáltalán semmi. Szó szerint a pillanatban él.
Ebből kiindulva néhány kritikus már-már megsajnálja Alexet – összhangban a regény lelkipásztorával –, és elkezd jajongani a szabad akaratról meg a cúnya bácikról, akik aztat elveszik tőlünk. Az Amnesty International szokott ilyen hangokat megütni, hogy ugye ott van az a szegény, szerencsétlen pedofil sorozatgyilkos, nehogy már kivégezzék, mert neki is joga van élni. Basszus, az áldozatnak nem volt? – kérdezem ilyenkor, de választ még senkitől nem kaptam.
És a széplelkek a regényben is elérik a céljukat – az író zseniális húzása, hogy a fő-széplélek, F. Alexander, aki közreműködik Alex felszabadulásában, voltaképpen Kicsi Alex egyik korábbi áldozata! Amikor elkezd gyanakodni védencére, akkor egy pillanatra fellibben a fátyol, és kiderül: ha rájönne, hogy Alex döntötte romba az életét, rögtön feladná a csodaszép elveit, odalenne a sajnálat! De nem jön rá, és ezzel segédkezik elvbarátainak, egy bizonyos Pártnak a hatalom átvételében. Hogy a Párt milyen párt, és vajon őszintén egyetértettek-e F. Alexanderrel, azt döntse el mindenki magának… Mindenesetre Kicsi Alex kondicionálását feloldják, visszakerül a társadalomba, és folytatja tovább más emberek fájdalmával kikövezett útját a megvilágosodás felé. Mert a könyv végén felcsillan a remény, hogy egyszer Alex is képes lesz emberi lénnyé változni, de úgy érzem, ez kevés. A felvetett problémák léteznek és egyre jelentősebbek, mi pedig, akik olyan országban élünk, ahol a jog csak a gazembereket védi, elgondolkodhatunk azon: hány évesek leszünk, amikor egyszer majd egy sötét utcán szembejön velünk Kicsi Alex?
Utóirat: az esszé, amelyre a bejegyzés elején hivatkoztam, megtalálható itt!
Pedig nagyon érdekesnek tűnik.